Kedves Vendég 107!

Ez egy kicsit összetetteb probléma. Vannak, akik zárkózottabb típusúak és nehezebben tudják kifejezni magukat mások előtt, míg vannak, akiknek ez nem okoz gondot. Tehát ez személyiségtől is függő. Én úgy látom, hogy alapvetően két típusú keresztény hozzáállás van az evangélium megosztásával kapcsolatban. Az egyik az evangélista típusú a kezdeményező, a lehetőségeket kereső s az alkalmas és alkalmatlan időt is jól felhasználja, hogy az evangéliumot megossza. Ezeket hívom Pál apostol szavaival a "…jaj nékem ha nem hirdetem az evangéliumot..." (1Kor 9,16) keresztényeknek.  A bennük lévő ajándékok hozzák létre szívükben azt a folytonos késztetést, hogy földön, vizén, levegőben evangélizáljanak. Ezeknél az a veszély, hogyha a Szellem gyümölcsei nem érnek ezzel párhuzamosan akkor a beszédük hiteltelenné válhat az erkölcsi problémáik miatt és könnyen okozhatnak megbotránkozást. Tehát erre oda kell figyelni, hogy a helyes egyensúly meglegyen. 

A másik típusú az szerintem amire a kérdésed is vonatkozik. Teljesen rendben van a hiteles élet, mert ez önmagában is egyfajta bizonyságtétel.  Péter ezt tanácsolja az ilyen keresztényeknek. 

Az Úr Istent pedig szenteljétek meg a ti szívetekben. Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, aki számot kér tőletek a bennetek levő reménységről, szelídséggel és félelemmel; (1Pét 3,16)

Vagyis, ha valaki valóban szentségben jár az Urat követi akkor ez önmagában is erőteljes képviselete Krisztusnak. Ugyanakkor ez feltűnik a munkatársaknak, szomszédoknak, személyes kapcsolatai körében...stb.  Kíváncsiak lehetnek, hogy miért nem káromkodik, nem szidja a főnökét, nem pletykál a munkatársairól, nem lop a munkahelyéről, miért látja teljesen másképp a kritikus helyzeteket...stb. Ilyenkor jönnek a kérdések a "számonkérés", hogy miért és hogyan van ez? Ilyenkor már bizony meg kell vallani a hitünket!  Mindenkor, mindenkinek. Ha ez elmarad akkor van baj. Amikor letagadja vagy elkerüli a bizonyságtétel lehetőségét.  Ekkor lehet a hit képmutató. Azért írom feltételes módban, mert ismerek keresztényeket, akiket az tart vissza, hogy a világiak bár meghallgatják őt, utána olyan kérdésekkel bombázzák őket a biblia kapcsán amire nem biztos, hogy tudnak válaszolni. S az ettől való félelem tartja vissza őket és nem a tagadás vagy elhallgatás motiválja őket. A gyülekezetünk többek között ezért is alkalmazza a vendégkönyvet, hogy az ilyen testvérek ide irányítsák azokat, akik kérdésekkel ostromolják őket, és nincs még elég ismeretük arra, hogy válaszoljanak.  S felszabadulnak a válaszadás kényszere és nyomása alól. Itt pedig igyekszünk amennyire lehetséges válaszolni. Viszont én hiszem azt is, hogy aki ilyen életet él amire felfigyelnek, annak a Szent Szellem abban az órában meg is adja mit kell mondani. 

Áldás!

Kedves János! Nagyon köszönöm a részletes választ! A soraidat olvasva felmerült bennem még egy kérdés... Mi a véleményed arról, ha egy keresztény ember élete teljesen hiteles, fedhetetlen, és a mindennapjaiban is törekszik a szent életre, VISZONT a munkahelyén (kezdeményező vagy egyéb) módon nem tesz bizonyságot, mert nem akarja belekeverni a munkájába a hitéleti dolgokat? Ez egyenlő a vasárnapi kereszténységgel vagy ez teljesen rendben van, ha az illető egyébként szereti az Urat és hitelesen él és nincs evangélista ajándéka? Köszönöm a választ!

Kedves Vendég 107!

 

A Biblia számos igében beszél arról, hogy a megváltott emberek életében Krisztusnak kell kiábrázolódni. Ez a kiábrázolódás vezet oda, hogy Isten dicsőségére tudjunk élni. Enélkül nem megy. A teremtettségben kapott és a bűnesetben megrongálódott Istenképűséget amely a dicsőséget is hordozza a megváltásban kaptuk vissza. Az újjászületett ember minden lehetőséget megkapott, hogy a megszentelődés útján egyre inkább ezt tükrözze vissza. S ennek alapja az igeolvasáson az imádságon és az Úrral való szoros mindennapi közösségben van. Erre épülnek a gyakorlati dolgok.
Az Isten dicsőségére való élet nem alternatíva hanem kötelesség:
„Mert áron vétettetek meg; dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben, amelyek az Istenéi.” 1Kor 6:20
Isten a legdrágábbat adta azért, hogy az embert visszahozza az elveszett állapotából! Az Isten dicsőségére való élet át kell, hogy járja a keresztény élet minden területét. Olyan nincs, hogy csak a lelki-szellemi dolgokban dicsérjük az Urat testiekben pedig nem. A megszentelt életben való járás az ami dicsőséget hoz Istenre mert Őrá mutat és rá irányítja a figyelmet. Az élet minden területét ennek kell alárendelni a hétköznapi dolgoktól kezdve a szakrális területig ahogy ezt Pál megfogalmazta:
„Azért akár esztek, akár isztok, akármit cselekesztek, mindent az Isten dicsőségére műveljetek”. 1Kor 10:31
Sokan elválasszák a hívő (vasárnapi) életüket a mindennapi élettől, de ez nagyon hamis dolog. A szentség mindennapi célkitűzés és nem a hét egy napjára vonatkozik ahol a legjobb arcunkat hozzuk képmutató módon. Ha valaki így él annak meg kell térnie ebből. Néhány apróság. Étkezés terén milyenek vagyunk? Mértékletesk, vagy falánkok? Hogy vigyázunk a testünkre amely a Szellem temploma? Válogatunk vagy mindenért hálát adunk amit kaptunk. Hogyan kezeljük a pénzügyeinket? Sáfárok módjára, bölcsen vagy tékozló hedonista módon. A munkaidőnket ledolgozzuk vagy ott lógunk ahol tudunk? A gyülekezti szolgálatok esetén a lehetőséget vagy a kibúvókat keressük?  A kapcsolatainkban a szeretet a jóra és békességre való törekvés munkálódik vagy a harag neheztelés, szeretetlenség? ...stb.
Az Istennek tetsző élet nemcsak a személyes hanem a társadalmi életben is megmutatkozik. Az embereknek élő bizonyságokra van szüksége, hogy Istent megismerjék. Jézus Krisztus azt mondta:
„Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat” . Máté 5:16
Tehát ne csak azon legyünk, hogy mi dicsőítsük Istent hanem azon, hogy mások is ezt látva megismerjék azt, aki örök dicsőségével hívott el minket!
S az is benne van ebben az Istenért élő, Istent megdicsőítő életben, hogy nem biztos, hogy hálásak lesznek érte. Az ilyen világosságok sok esetben gűnyolódás céltáblái lesznek, de Péter így ír:
Boldogok vagytok, ha gyaláznak titeket Krisztus nevéért, mert a dicsőség Lelke, Isten Lelke megnyugszik rajtatok (1Pét 4,14)
Tehát még az ellenség gyalázása is úgy kell tekinteni, hogy az behozza az életünkbe a Dicsőség Szellemét. Azért írja Péter, hogy ez a boldogság egyik forrása.

 

Áldás!

Kedves János! Imáink során gyakran kérjük Istent, hogy segítsen, hogy az Ő dicsőségére tudjunk élni. A napokban azonban elgondolkodtam ennek kapcsán.... Tudnál-e segíteni abban, hogy a gyakorlatban mit jelent Isten dicsőségére élni, illetve mit tehetek azért, hogy ez a hétköznapi életemben megvalósulhasson? Köszönöm a választ! Isten áldjon!

Kedves csaveszka57@gmail.com!

Jól látható hogy egy olyan dolog van kiemelve amiről Pál nem ír úgy, mint amiről minden gyülekezetben rendelkezik. A korabeli hajviseletéről férfiak vagy nők esetében találunk utalást. Dio Chrysostom Discourses című művében vagy Plutarchos Moralia című írásában. Decimus Iunius Iuvenalis Szatírában szintén beszámol erről. Ezek világosan feltárják a Páli kijelentés motivációit mivel abban a korszakban íródtak. Egyértelmű, hogy nem örökérvényű parancs. A korinthusi asszonyok visszaéltek a szabadságukkal  amit Krisztusban kaptak és azt hitték, hogy nekik már a társadalmi szokásokat is fel lehet rúgni.  Főleg úgy, hogy a helyi prostituáltak nem viseltek kendőt s innen is lehetett megismerni mivel foglalkoznak. Ez ellen ír Pál apostol. Ha pedig a szövegösszefüggést megvizsgáljuk a nő befedését nem a  fejkendő adja hanem a férje. A fejkendő csak ezt a dolgot szimbolizálja. Ugyanakkor ha megnézzük az első századi fenntmaradt korinthusi vázákat azokon nem fejkendő hanem fátyol van a hölgyeken, derékig érő módon.  

Érdekes, hogy akik a fejkendő kapcsán az apostoli tanítás jogfolytonosságát tanítják. azok miért nem élnek a többi apostoli rendelkezéssel? A teljesség igénye nélkül néhány ma már alig, vagy nem is gyakorolt dolog ami az apostoli korban megvolt. Vagyonközösség, adakozás a jeruzsálemi szegényeknek apostoli rendelettel! (1Kor 16,1-3) úrvacsora és agapé együtt tartása, lábmosás, ajánlólevél a gyülekezeti küldötteknek...stb. Ezek mindegyike legalább olyan fontos és hangsúlyos volt mint a fátyolról szóló Páli tanítás a Korinthusiaknak. Sőt Pál ezekre sokkal nagyobb figyelmet és gondot fordított, mint a fej befedésére. Ezekről  miért nincs szó? Ezek érvényüket vesztették és csak a fej befedése maradt?  Hol marad az irgalmasság és a könyörület?  Miért tanítják, hogy ma már nem mosunk lábat, mert az a poros utak miatt volt, ma meg aszfalt van?  Ezt ki lehet szűrni? Miért nincs agapé az Úrvacsora kapcsán az apostoli tanításnak  megfelelően? Mi indokolja a megszűntetését? Mégis ez a fátyol az erőltetett sok esetben, ami egyértelműen kulturális szokás volt amivel Korinthusban visszaéltek. Még Péter sem írja levelében ezt a dolgot amikor a női szépségről ír. Ha ma Pál pl egy magyar nagyvárosba jönne akkor maximum a piacon találna néhány nem fátyolos hanem fejkendős idős hölgyet. Lehet, hogy inkább arról írna, hogy vegyék ki innen-onnan a piercingjeiket a friss megtértek mert testünk az Úr temploma, vagy takarják el a sátánista, okkult szimbólumos, meztelen hölgyes...stb, tetoválásaikat hosszú újjú pólóval vagy szoknyával amíg nem sikerül műtétileg eltávolítani...stb. S ma ezt világosan meg is értenénk! A régi üzenet aktualizálása sok mindentől megóvna bennünket. S ugyanakkor vallom, hogy amely nőtestvér ezt lelkiismereti okokból teszi tegye nyugodtan. De ahogy korábban is írtam nem teheti kötelezővé mások számára, nem lehet a szentség mértéke és nem lehet üdvösség kérdése.

 

Áldás!