Nagy családban nőttem fel, apámnak 9, anyámnak 4 testvére volt. Hamar megtanultam közösségben élni, hiszen a két húgom és öcsém mellett volt 32 unokatestvérem is. Református szertartás szerint kereszteltek meg minket, de igazából ez csak egy 'szokás' volt. Nem kaptunk vallásos nevelést, soha nem beszélgettünk Jézusról, nem olvastunk Bibliát. Nagymamám volt az, aki templomba járt. Siratóasszony volt temetéseken. Ő mesélt nekem először Istenről. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért halnak meg az emberek. Az volt a válasza, hogy ez Isten akarata...

17 éves voltam,mikor meghoztam életem első határozott fontos döntését, zenei pályára mentem. Az, hogy megtanultam egy hangszeren játszani, sokat segített a személyiségem fejlődésében. Gátlásos, visszahúzódó kamasz voltam, aki nem tudta kimutatni az érzelmeit, és minden problémámat magamba fojtottam. Legfontosabb mégis az volt, hogy a zenészek között találkoztam keresztényekkel, akik beszéltek nekem Jézusról és az evangéliumról. Eleinte nagyon idegen dolog volt számomra az egész, mert racionálisan az értelmemmel akartam megközelíteni Istent.

A főiskola után nemcsak munkát, hanem a helyemet is kerestem a világban... Egyedül voltam és társaságot keresve megfordultam több keresztény közösségben is, de nem tudtam gyökeret verni, mert hiányzott a lényeg: nem volt személyes kapcsolatom Istennel.

Igazából soha nem voltam az a kimondott rossz gyerek, nem dohányoztam, nem voltam alkoholista, nem drogoztam. Ösztönösen kerültem az ilyen emberek társaságát is... De azért éreztem, hogy ez kevés az üdvösséghez.

Isten türelmes volt és soha nem hagyott cserben... Nagyon önfejű ember voltam. Olyan, aki nem szereti, ha megmondják neki, mit kell csinálni... Isten többször is vonzott magához életem során. Én is kerestem Őt. A legfontosabb lépés az volt a megtérésem felé, hogy magam előtt elismertem, hogy az életem eljutott egy olyan pontra, amikor már én egyedül nem tudok tovább lépni, csak az Ő segítségével... 2009 októberében meghoztam életem legfontosabb döntését, elfogattam Jézus Krisztust személyes megváltómként...

"Senki sem jöhet énhozzám, ha nem vonzza őt az Atya, aki elküldött engem. Én pedig feltámasztom az utolsó napon." Ezt az igét kaptam valakitől, mikor megtudta, hogy megtértem. Már az első vasárnap megéreztem Isten közelségét a dicséretek közben. Olyan érzés volt, mintha átszakadt volna bennem egy gát, én pedig hagytam áradni magamban... A bűnbánat és a hála keveredett bennem, és rögtön tudtam, hogy a legjobb helyen vagyok... Az apám ekkor került be az intenzív osztályra. Sokat imádkoztam a gyógyulásáért. Ez is hozzá járult, hogy még közelebb kerültem Istenhez... Sajnos nem tudtak segíteni rajta, de az a tudat, hogy kaptam helyette egy Mennyei Atyát, enyhítette a veszteséget...

A megtérésem utáni hónapokban fokozatosan megváltoztam. Nagyon zárkózott ember voltam, nem törődtem másokkal. Az Úr segítségével viszont felszabadultabb, nyitottabb, vidámabb lett a szívem és megtanultam másokat is szeretni és elfogadni. Barátokat kaptam az Úrtól. A munkahelyen a kollégáim is észrevették a bennem zajló változásokat még azelőtt, hogy beszéltem volna nekik a megtérésemről.

Nekem nagy bátorítást jelent, hogy látom itt a gyülekezetben, hogy lehet győzedelmes életet élni Krisztusban, betöltekezni Szent Szellemmel, szolgálni az Úrtól kapott ajándékokkal, bátran és hitelesen bizonyságot tenni, és példát mutatni másoknak, hogy ők is keressék Jézust. Erre törekszem én is, és megpróbálom az életemet Isten Igéje által vezetve élni, és azért imádkozom, hogy megtartson engem ebben a kegyelemben, hiszen Nélküle elveszett ember lennék!