"És ügyeljünk egymásra, a szeretetre és jó cselekedetekre való felbuzdulás végett,
El nem hagyván a magunk gyülekezetét, amiképpen szokásuk némelyeknek,
hanem intvén egymást annyival inkább, mivel látjátok, hogy ama nap közelget."
(Zsid 10:24-25)

Ezek az igeversek az egymás iránti felelősségre és a közösségi, gyülekezeti alkalmak fontosságára hívják fel a figyelmet. Az eljövendő nap közeledtével ez a két dolog egyre inkább kulcskérdéssé válik, és előtérbe kerül. Ha ezeket az igéket mélyebb összefüggéseiben nézzük és értelmezzük, akkor kitűnik belőle, hogy ez – a figyelmeztetésen túl – éles határokat jelöl ki az utolsó idők keresztény gyülekezetei között. Ha csak ezek fényében tesszük mérlegre az életünket, akkor máris kiderül, hogy éppen melyik úton járunk. A keskeny, vagy a széles úton? Élő hittel rendelkezünk, vagy vallásos szokások uralják mindennapjainkat?

Két dolgot emel ki tehát itt az ige. Az egyik az egymás iránti, testvéri felelősségről szól a másik pedig gyülekezeti/közösségi élet szerepéről. A kettő természetesen nem választható el egymástól. A gyülekezet légkörét, szellemi állapotát döntő módon az egyes tagok személyes élete és az egymás közötti kapcsolatok minősége határozza meg.

Káini lelkület a végidőkben

Emlékezünk Káin arrogáns kérdésére, amit megengedett magának az Úrral szemben miután Ábelt megölte: „Nem tudom, avagy őrizője vagyok-e én az én atyámfiának?” (1Móz 4:9) Minden felelősséget elhárított magától, miután testvérét megölte. Úgy gondolta, hogy mi szükség van egy juhpásztor őrzésére, miért nem vigyázott magára. Csak maga tehet arról, ami vele történt! Ettől a fajta lelkülettől és hozzáállástól szeretne bennünket megóvni az Ige.

Az egymásra való ügyelés nem beteges megfigyelést, számon kérő magatartást, vallásos törvényeskedést, hanem az eredeti ógörög kifejezésből kiindulva szem előtt tartást, észrevételt jelent. Az egoista keresztény erre képtelen. Az utolsó időkre jellemző magatartás oka elsősorban az egoizmusban és a korszellem előtti meghajlásban keresendő. Ilyenkor az ember szíve a mindennapos harcokban, küzdelmekben megkeményedhet, és kiszoríthatja a testvérünk iránti felelősségtudatot. A káini lelkületű gondolkodásmód nem egyik napról a másikra alakul ki. Apró lépések vezetnek oda, hogy már a közös imádság is nyűg és teher lesz, ha megkérik rá. Ő csak magával van elfoglalva, és önmaga körül forog éjjel-nappal. Ráadásul őt még a Biblia is igazolja! Káini gondolkodásmódja szerint ő nem avatkozhat bele más életébe, hisz meg van írva, hogy „mindenikünk maga ad számot magáról az Istennek.” (Róm 14:12) Ezért van a pásztor, s ezért kapja a fizetését, hogy ő gondozza a nyájat, hiszen az is meg van írva a gyülekezet vezetőiről, hogy „fogadjatok szót, mert ők vigyáznak lelkeitekre, mint számadók.” (Zsid 13:17) Sőt, Péter apostol azt is megírta, hogy „senki se szenvedjen közületek mint gyilkos, vagy tolvaj, vagy gonosztevő, vagy mint más dolgába avatkozó.” (1Pét 4:15) Tehát ami a testvéremmel történik, az az ő személyes döntésének a következménye és a pásztor felelőssége, én ebbe nem avatkozom bele!

Az ilyen lelkületű ember szíve kemény, érzéketlen mások problémái és szükségletei iránt. Fogyasztó, és nem szolgáló keresztény. Elvárja, hogy szolgáljanak felé, de ő maga nem tesz semmit. A testvére felé való szeretetre, és jó cselekedetre már nincs ideje. Nem érdekli, ha bűneiben vergődik, harcol a mindennapi élet kihívásaival, és esetleg fizikális szükségben vagy nélkülözésben van.

János apostol radikális ítéletet mond ki az ilyen emberek felett. Embergyilkosnak nevezi őket, és olyanoknak, akik képtelenek a halál állapotából kijönni ezzel a szeretetlen hozzáállással. (1Ján 3:14-15)

Amelyik gyülekezetben a káini szellemiség eluralkodik, az démonikus erőket szabadít fel, és a gyülekezetet pusztulásba viszi. Alapjaiban rombolja a gyülekezet légkörét, testvéri közösségét és a hiteles bizonyságtevő életet. Az ilyen vallás közönséggé süllyedt, Krisztus szentségét és helyreállító kegyelmét visszautasító gyülekezetet az Úr kiveti a szájából.

Krisztusi lelkület

Mindezekkel szemben áll az a Krisztusi lelkületű hozzáállás, amely fontosnak tartja a gyülekezet szentségét, és a szeretetteljes testvéri közösséget. A testvérek odafigyelnek egymásra, és igyekeznek erős és közvetlen kapcsolatokat kiépíteni. Azonban minél nagyobb egy gyülekezet, annál nehezebb ezt megoldani. Nem véletlen, hogy a kezdeti gyülekezetek többnyire házicsoportok voltak, ahol könnyű volt az 50-100 embernek odafigyelni egymásra. A mai – sok helyen több ezres létszámú – gyülekezetekben ez az egyik legnagyobb kihívás. Ahol több ezer ember van, ott könnyű eltűnni a tömegben. Hamar perifériára lehet kerülni, és eltávolodni a gyülekezeti élettől, valamint a szolgálattól. Könnyen izolálódik és szinglivé válik az ember. Ilyen helyen valóban nem könnyű megélni ezt az igét, főleg akkor, ha kiscsoportos vagy házi közösségek nincsenek.

A Krisztusi lelkületű testvérek odafigyelnek arra, hogy ki az, aki kezd elmaradozni az istentiszteletekről, a közösségépítő alkalmakról és háttérbe vonul a szolgálati területéről. Igyekeznek még idejében segítséget nyújtani, nehogy elszakadjon a testvér a gyülekezettől, annak védelmétől és végső soron a Gyülekezet Urától. Időben észre kell venni, ha testvéremnek problémái merülnek fel, hitéleti krízise van, vagy bűnök vesznek erőt rajta. Ha kell, otthagyom a kilencvenkilencet, hogy azt az egyet megtaláljam és visszahozzam. Viszont azt is látni kell, hogy aki nem hallgat a bátorításra, a testvéri tanácsra, a megtérésre intő szóra, azt sajnos el kell engedni. Lelki erőszak senkin sem követhető el. A felelősség csak egy pontig terheli azt, aki a segítséget felkínálja.

Éppen ezért, minden Istentől rendelet eszközt igénybe vesznek, hogy aki az Úré meg is maradjon a keskeny úton. Nem véletlenül szerepel itt a szeretet és a jó cselekedet mellett az intés is. Első olvasásra az „egymás intése” kifejezésnek kissé negatív éle van a Károly-féle fordításban. Magának a görög szónak azonban sokkal változatosabb és szélesebb értelmezése van. A parakaleó szó szerinti jelentése: mellé-hív, bensőséges kapcsolat kialakítása céljából, ahol történhet kérés, kérlelés, intés, bátorítás, tanítás, vigasztalás, stb. Ebből a szóból ered egyébként a Szent Szellemmel kapcsolatban használt Vigasztaló (paraklétosz) kifejezés, és az intés karizmájára használt (paraklészisz) egyaránt! Ez egyben utal arra is, hogy bármilyen módon szolgálunk egymás felé, abból a Szent Szellemet ne hagyjuk ki, és ha Istentől kapott kegyelmi ajándékot valaki testvérei helyreállítására, akkor szolgáljon is vele! Tehát, ha szükség van arra, hogy a testvérem megmeneküljön, akkor melléállok imában, bátorításban, buzdításban, vigasztalásban, sőt fizikálisan is támogatom, ha arra van szüksége. Az ilyen lelkületű gyülekezetek hitelesek a világ előtt, építik az Isten Királyságát, és tevékenyen részt vesznek a társadalom megváltoztatásában.

(folyt. köv.)